Az orvoskodásom első napján a kórházban azt mondták, menjek le a ruharaktárba és vételezzek köpenyt. Lementem, vételeztem. Látszott, hogy sokan hordták már előttem azt a köpenyt, mosták sokszor, fehérítették és vasalták sokszor.
Látta az arcomon a raktáros, hogy valami nem jó. És megkönyörült rajtam. Kaptam a rejtett tartalékból, az új köpenyek közül egyet. Fehér volt, kék gallérral és elöl végig gombokkal. Utáltam a gombokat már akkor is, a kék szín meg, tagadhatnám, de nem teszem, bugyikék volt. De legalább nem volt agyonmosott.
Így indult az első napom. És úgy folytatódott, hogy fölfelé gyalogoltam a lépcsőn, és arra gondoltam, én ezeket a ruhákat nem veszem fel. Még aznap megkértem a nagymamámat, varrjon nekem valami mást. Lerajzoltam, milyet szeretnék, és ő elkészítette.
Ez volt az első lépésem afelé, ami most valami nagyon-nagyon-nagyon „még másabb” formában megvalósult.
Hamarosan folytatom a ruha evolúciójának történetét.
